Weisz Istvánné

Szül: Hajszán Erzsébet

(életrajz)

1935. november 11.-én született Mosonban, a vasútállomással szemközti „kis házban” (ő nevezte így). Hajszán Lajos és Tamaskovits Krisztina másodszülött gyermekeként. Nővére Mária három évvel idősebb volt. Az anyu elmondása szerint apukája nagyon fiút szeretett volna, és ezért aztán elég sokáig fiús dolgokat próbált csinálni, hogy édesapjának örömet okozzon. Munkáscsaládba született. Édesapja akkoriban sajtmester volt, és a munkája miatt a környéken sokat költöztek, főleg mert mindig albérletben laktak. Sokszor földes házban, szerény körülmények között. Édesapját nagyon türelmes embernek mondta, aki teljesen ráhagyta édesanyjára a család ügyes-bajos dolgainak intézését. Egy gazdag sajtgyáros, aki német származású hívő/vallásos ember volt, akiknél egy ideig az édesapja is dolgozott, rávette édesanyjukat, hogy adják Mária lányukat német iskolába, mert az jobb lehetőséget kínált a tanulásban. Így tanult a nővére először helyben, majd Budapesten német gimnáziumban. A háború végén ezért a „németbarátságért” az egész családot kitelepítésre jelölte az akkori hatóság. Jellemző volt édesapjára, hogy ekkor sem tett szemrehányást a feleségének ezért.  Viszont a kitelepítés intézése, a vagonok megszerzése, vagyoni leltár bemutatása az édesapjára hárult, de zokszó nélkül tette, amit kell. Már minden hivatalos okmány megvolt, a marhavagonok is, ahol helyet kaptak, összerakták a 20 kg-os csomagot is, amit vihettek magukkal. A végső értesítésre vártak, hogy mikor induljanak a vasútra, amikor behívták a szülőket a tanácsra, és közölték velük, hogy nem telepítik ki őket! A miértre nincs más válasz: Isten rendezte így!

A háború után nagyon nehezen éltek. Elmesélt egy történetet, hogyan próbáltak pénzhez vagy csere útján hasznos holmihoz jutni. Édesapja leginkább az erdőt szerette járni és rendre az első nyíló virágokkal lepte meg a családot. Úgy gondolták, hogy az édesapja által szedett hóvirágot Budapestre viszik, és azt próbálják értékesíteni kereskedőknek, de azok nem vették át tőlük, mert nem volt szépen csokorba kötve. Ezek a nehézségek is közrejátszottak abban, hogy két gimnáziumi év befejezése után otthagyta az iskolát, és a Mofémben MEO-s munkát vállalt. Nagyon sokat kellett benzinben nyúlkálni és a kezén később jelentkező bőrproblémákat erre vezette vissza. Egy pár év után munkahelyet váltott, és átment a Kühne gyárba dolgozni. Itt az egyik kolléganője unszolására folytatta a gimnáziumi tanulmányait esti tagozaton és felnőtt fejjel 1965-ben gimnáziumi érettségit szerzett, és bérelszámoló munkakörbe került a Kühne gyárban, ahol nagyon jól érezte magát.  

A család életében egy jelentős változás történt az 50-es évek végén vagy a 60-as évek elején, mikor az édesapjánál csontrákot állapítottak meg. Ekkor került fel az édesapja huzamosabb ideig Budapestre, a röntgen klinikára. Miatta találkoztak Kis professzorral, aki saját szobájában fogadta őket az édesanyjával. Az édesapja gyógyulására nem volt remény, először a jobb karját amputálták. Ezután még bal kézzel borotválkozott, de nagy bánatára biciklizni már nem tudott, mert ha bogár ment a szemébe nem tudta kipiszkálni. 1962-ben meghalt. Halála előtt (ha anyu elmondására jól emlékszem) id. Madarász Lajos testvér beszélt vele lelki/szellemi dolgokról, és elmondása szerint az apja örült a beszélgetésnek és elfogadta az Urat. A családban ez nagy reménységet okozott.

1967-ben Weisz István felesége lett, a házasságból öt gyermek született. Erzsébet, István, Péter, Zoltán, Éva sorrendben. A családja, az öt gyerek ellátása otthon tartotta, és teljes elfoglaltságot jelentett számára.  1990-ben nyugdíjas lett.  Négy gyermekétől kilenc unokája született. 2011-ben nővérét, 2019-ben férjét hívta haza az Úr. Közel 52 év házasság után. 2020 novembere körül kezdett panaszkodni, hogy a gyomrában problémát észlel, de ez nem volt hangsúlyos és a Covid-járvány miatt amúgy sem volt sok mindenre lehetőség. Egyébként is rendkívül erős volt, sok fájdalmat viselt el hangtalanul, ezt is inkább utólag tudtuk meg. 2021 vége felé gyomortükrözésen tumort diagnosztizált az orvos, de a levett mintából utóbb ezt a szövettan nem igazolta. Ekkortól folyamatos fogyás volt rá jellemző, de ugyanakkor erős lelki tartás és erős gyógyulni vágyás jellemezte. 2022. augusztustól onkológiai osztályon, számos alkalommal a hasi víz leszívására került sor. Betegsége utolsó pár napját erős fájdalom kísérte, és az Úr ebből 2022. december 28.-án délelőtt 11 óra 20 perc körül hazahívta.

Hitben járásának rövid leírása:

Édesanyám elmondása szerint eléggé nehezen tudta magáról elképzelni, hogy hívő legyen. Még akkor sem, amikor a háború után az édesanyja elkezdett a Dicsőfi Sándor testvér-féle gyülekezetbe járni. Bár semmi kirívót nem tett, mégis a világot szerette jobban. Miután dolgozni kezdett, ez a hatás talán erősödött is, de azért az Úr a szívében munkálkodott, és édesanyja valamint nővére után 1957-ben elindult a hit útján a mosoni gyülekezetben. 1962-ben Biatorbágyon bemerítkezett, megerősítve a világ felé is, hogy az Úré lett. 1967-ben feleségül ment Weisz Istvánhoz, aki mellett Istenhez méltó segítőtársként, közel 52 évet töltött el, egészen édesapánk 2019-es haláláig. Szelídsége, Istenhez ragaszkodó élete, szeretete, türelme mind az őt gyermekének például szolgál. Egészen a haláláig imádkozott a gyermekeiért és unokáiért, hogy az Úr kezébe tegye őket. És így tette ezt azokkal a testvérekkel, akiket személyesen vagy rádión, CD-n, interneten keresztül megismert.

%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%

2021. június 9.-i levelében, amit a Zuglói gyülekezetnek írt, a következőket olvashatjuk, mint bizonyságtételt:

„Az Úr ígérete szerint velem van mindennap. Ő az árvák és özvegyek vigasztalója. Nem vagyok egyedül… Most minden este, úgy fejezem be a napot, lehet, hogy „MA” jön az Úr, éber legyek és készen a Vele való találkozásra.”

%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%%

(Felolvasva 2023. január 5.-én a magyarkimlei temetést követő szeretetvendégségben).

Weisz Zoltán

Kiegészítette: Szabados László